Rear Window

A Titanic centenárium kapcsán

A 100 éves évfordulón nagyon sok érdekeset láttam, olvastam. Szerintem jó volt a Julian Fellowes féle minisorozat, érdekességképpen leszedtem az ott veszett multimilliárdos Astor sci-fijét, megismertem a fantasztikus Encyclopedia Titanica-t, nagyszerű volt az index "közvetítése". Na, és belenéztem ismét a Cameron-filmbe, ami kapcsán három "felfedezést" tettem.

1. Kate Winslet összehasonlíthatatlanul jobban néz ki most 36 évesen, mint akkor 21 évesen. Di Capriónak pedig szintén jót tett a 15 év, emberformájú lett (várom a Gatsby-t!).

2. Meglepő volt, hogy mennyire látszott néha a műterem, a vizuális effekt, a technológia még nem volt a mai szinten. A párafelhős leheletek pedig egészen rémesen néznek ki.

3. Új (bár bizonyára messze nem forradalmi) értelmezést találtam a filmnek: Jack nem is létezett, csupán az elképesztő traumán átesett Rose meggyötört elméjének színes, szélesvásznú szülötte.

Hollywood-kiállítás a bécsi Jüdisches Museumban

Hollywood gyakorlatilag tavaly volt 100 éves, a bécsi Zsidó Múzeum ezen az évszázadon halad végig 24 részletben a stúdióalapítóktól némafilmen, hangosfilmen, sztárokon, producereken, korszakokon, zsánereken át a jelenkorig. A zsidók (tágabb értelemben az emigránsok) szerepe kapja értelemszerűen a hangsúlyt. Eredeti tárgyak, plakátok, rengeteg filmrészlet, egy szép és részletes könyv a kiállításról - nem mondom, hogy univerzális, mindent átfogó történelemóra, de kellemes, hasznos és szakszerű betekintés Hollywoodba.

Két érdekesség: 1. Mi az élen vagyunk, abban az értelemben, hogy az alapítók közül Laemmle német, Fox és Zukor magyar, a Warnerek lengyel, Goldwyn lengyel, Mayer ukrán zsidók voltak. 2. A Casablanca mintegy 100 fős stábjából 70-en az előző pár évben emigráltak Amerikába, nyilván főleg a lángoló Európából, így is hozzájárulva a film témájához, hangulatához.

My Week with Marilyn + Drive

Oscar előtt a két legjobb filmről, amit az elmúlt hetekben láttam, és sajnos az egyik semmi, másik nem sok szerepet játszik majd ma éjjel.

A My Week with Marilyn miközben jól megírt, jól rendezett, az 55 évvel ezelőtti Angliát és a filmforgatást nagy részlethűséggel bemutató film, úgyis azon áll vagy bukik, hogy Marilynt hogyan tudják megjeleníteni. A siker némileg váratlan és hatalmas! Michelle Williams fantasztikusat egyensúlyozik a jól ismert sztár-pózok, a bizonytalanság, elveszettség, idegbaj, valamint a gyermeki naivitás között. És bemutatja azt is, hogy maga MM hogy próbált zsonglőrködni mindezzel: "Shall I be Her?" A többiek is jól működnek, Redmayne, Cooper, Wannamaker, Jackson, Carter; a brit színésznők két távoli generációja, a mindig hibátlan Judi Dench és a még hosszú hajú Emma Watson. Na meg Kenneth Branagh, aki egy szórakoztató Olivier-karikatúrát ad, és aláhúzza a film egyik vezér-bonmot-ját: a nagy színész, aki filmsztár akart lenni, és a filmsztár, aki nagy színésznő akart lenni. Monroe jutott közelebb a célhoz.

Bónusz: Csodálatos korai fotók a Griffith Parkban, 1950-ben. Ez igen.

A Drive némi döbbenetemre valami technikai kategórián kívül nem kapott semmi jelölést... Egy semmi különös alapötletből lett az európai rendezővel és a jól eltalált főszereplőkkel egy filozofikus, egzisztencialista akciófilm, ami a 60-as és 70-es években gyökeredzik, talán leginkább Melville és Delon Szamurájában. Stílusos, ütős, elgondolkaztató, szórakoztató, melankolikus - egy, a filmiskolákba kerülő liftes jelenettel.

Mit hozott a Stagecoach?

A British Film Institute nagyszerű kis könyvecskéjét olvasva a Stagecoach-ról, a Hatosfogatról, pár új infóval is gazdagodtam. Az nem volt újdonság, hogy John Ford az egész műfajt támasztotta fel ezzel a filmmel; hogy a következő 20 év, úgymond "klasszikus" westernjei ebből a köpenyből bújtak elő; hogy közkinccsé tett olyan fő western-karaktereket, mint a jólelkű kurva, a részeges orvos, a déli szerencsejátékos, stb.; hogy bemutatta először Monument Valley-t; hogy ezzel lett sztár John Wayne; hogy a 8 perc 48 másodperces üldözés egy filmtörténeti jelentőségű akció-jelenet.

Tudtam, de mivel már elfelejtettem, meglepő volt mégis a "halott ember lapja", az ász és nyolcas pár a Plummer fickónál. Ford más filmjében is felhasználta ezt a legendás jelképet - én pedig persze láttam Deadwoodban magát a széket is, amelyben Hickok-ot lelőtte McCall, na ja, haha.

Nem tudtam, és fura, hogy Wayne (annak ellenére, hogy a plakáton top billing volt) a legkevesebbet kapta John Carradine-nal együtt a kocsin utazó kilencesből, 3700 dollárt. A csúcsbérek, Claire Trevor 15 ezre vagy Thomas Mitchell 12-je is eltörpül Ford 50 ezres fizetése mellett.

Nagyon érdekesek a filmkészítési nóvumok. Ford (és kameramannja, Bert Glennon) a visszafogott fénnyel, a sötéttel, a díszletben használt mennyezetekkel és a mély fókusszal, mélységben való mozgással olyan megoldásokat alkalmazott egyes jelenetekben, amik hamarosan általánossá váltak, és megváltoztatták a filmek kinézetét. A nagy forradalmár, Orson Welles le is rótta tiszteletét: "John Ford was my teacher... Stagecoach was my movie text-book. I ran it over forty times."

Feichang wan mei (2009)

Nem egy szokásos Zhang Ziyi kép:

Persze, hogy csak miatta néztem meg ezt a filmet, hogy is jutott volna eszembe kínai rom-komot nézni... Meglepően szórakoztató volt, a hollywoodi romkom klisék keverednek a hongkongi őrültségekkel, mindez kedvesen, élvezhető humorral, jó színészekkel. (Az jutott közben eszembe ismét, hogy mennyivel jobb az arcjáték, ha nincsenek szétbotoxozva a sztárok...)

Döbbenetes, hogy Ziyi karrierjéből mennyire kimaradtak a vígjátékok eddig (a mosómedvés elmebaj maximum), csak a drámák és akciók egyre-másra. Most pedig kiderült, hogy a komédia nagyon is jól áll neki, lubickolt benne, jó alakítás egy jó filmben.

River of No Return (1954)

Otto Preminger egyetlen westernje, a börtönviselt, rezzenéstelen arcú, nyugodt és egyenes Robert Mitchummel, újonnan "talált" kisfiával, valamint a (mily meglepő módon) jólelkű rosszlányból feleséggé/anyává változó, mélységesen szexi Marylin Monroe-val.

 

Messzire nem rohan a zsáner szabályaitól és kötelező elemeitől (talán a majdnem erőszak és a kissrác puskalövése a kivétel), a legemlékezetesebb részei mindenesetre a tutajos jelenetek, amikre rengeteg energiát és figyelmet fordítottak a forgatáson. Itt jön be a film extra jó pontja számomra: a Banff és Jasper Nemzeti Parkokban vették fel a sok-sok külső jelenetet, és ez nagyon kellemes perceket szerzett, amikor néztem. A végső zuhatag pedig a Bow Falls Banffban a Bow Riveren, és a kamera éppen ott áll, ahol mi is álltunk, és azt látja, amit mi láttunk. Na jó, a tutajban zuhanó kaszkadőrök kivételével.

Harry Potter - az utolsó film

Ez is véget ért, nem különleges, de azért elég jó kis Halál ereklyéi 2-vel. Pár dolog megvilágosodott számomra:

1. Dumbledore egy macchiavellista, szívtelen szarházi volt, tulajdonképpen a legnegatívabb figurák egyikévé nőtt ki nekem, bár kétlem, hogy ez volt a szerzői szándék. Persze volt egy célja, ami akár szentesíthet minden eszközt, de attól még egy mocsadék volt.

2. A két igazi pozitív hős Piton (Snape) tanár úr és Neville Longbottom. Pitonnak egy gonosz szerepet kellett játszania tizensok évig, a szívét és lelkét mélyen elrejtenie, csak hogy valamikor majd segíthessen Dumbledore-nak és Harry-nek legyőzni Voldemortot. Neville pedig először is lehetett volna Harry, ha V anno arra "kanyarodik", tizensok évig lábtörlő és nevetség tárgya volt, hogy aztán kinője magát az ellenállás tábornokának,és kapjon két-három ikonikus nagyjelenetet a nyolcadik filmben.

3. Harry kétségtelenül egy véletlen hős, aki nagy mázlikkal és főleg a nála okosabb barátaival tudta túlélni a hét kötetet és a nyolc filmet. Viszont nem érdemtelenül, mert nagyon szépen belenő a feladatba és van egy vakhite, egy messiás-tudata, ami elég veszélyes dolog általában, de ehhez most szükséges és elengedhetetlen volt. A nagy trió szépen búcsúzik, jó jelenetekkel (az első részben főleg). Az epilógus rendkívül felesleges a filmben is, még ha érteni is vélem a szerző hangsúlyos és végleges lezárási szándékát.

Super 8

Öt 14 éves fiú és egy lány viharos, érzelmes, kalandos találkozása filmmel, szörnyekkel, felnőttekkel, egymással, élettel és halállal. 1979-ben járunk, éppen a Harmadik típusú találkozások és az E.T. között - az első pillanattól kezdve a két legfőbb viszonyítási pont. Mintha egy korai Spielberg-filmet néznénk, és ez nagyon jó érzés. Most viszont Spielberg a producer, egy régi lelkes tanítványa, Abrams az író-rendező. Tulajdonképpen a legvégéig egy egészen zseniális és imádnivaló mozit nézünk, ami az év filmje lehet. A végén a bátorság, a hit vagy az ötlet hiányzik Abramsből, hogy ne egy ilyen kiszámítható grand finálét tegyen oda, hanem esetleg maradjon jobban a gyerekeknél - ezért kicsit kár.

Viszont ami nem kérdéses: frissítő a mai zsáner/akció mozik világában, hogy szerethető és valós karaktereket látunk, valós érzelmekkel, összeszedett és értelmes történetmesélést. Hová tűnt mindez az elmúlt harminc évben? És a gyerekek! Riley Griffiths, a zombifilm lelkes rendezője, Ryan Lee, a show-t néha lenyúló robbantós, Gabriel Basso, a hányós detektív és betoji Zach Mills. Meg a két fantasztikus főszereplő: Elle Fanning tényleg baromi tehetséges, csodás minden pillanatban a vásznon (a Somewhere-ben is milyen jó volt!), bármi lehet belőle felnőttként. Joel Courtney (mint egy új Elliott) ártatlan, tiszta, megkapó.

A film önmagában is az év egyik legjobbja, már előre is, de az is nagy érdeme, hogy nosztalgikus érzéseket kavar egy olyan kor iránt, amikor kicsit más volt a filmkészítés, és arra késztet, hogy elővegyük a korai Spielberg-klasszikusokat, meg mondjuk a szintén tagadhatatlan elődöt, a Stand By Me-t.

Ragyogás

Hosszú évek után láttam ismét a Ragyogást, és a regényt is régen olvastam utoljára. A véleményem azonban sok idő elteltével sem változott. Kubrick egy zseniális filmet készített, örökké emlékezetes pillanatokkal, képekkel, hangulattal. King viszont egy másik, talán még zseniálisabb regényt írt. Kubrick nagyon leegyszerűsíti Jack megőrülését (illetve a szálloda általi megszállatását), nem látjuk a folyamatot, aminek oka maga Jack Nicholson is, akiről már az első percben sem hisszük, hogy normális. Ebben King sokkal jobb volt. És hol vannak a sövényállatok? Nagy pluszpont viszont Kubricknak azért, hogy Bartók Bélát és Ligeti Györgyöt horrorfilm-zeneszerzővé is tette.

2011 extra filmjei?

A Filmvilág 2011-es ajánlataiból (itt és itt) van néhány igazán érdekes: Clooney megint rendez, lesz egy Úton, egy újabb Cronenberg. Aztán Terrence Malick elkészítette 40 év alatt már a negyedik filmjét, Brad Pitt és Sean Penn, és már csak Malick miatt is nagy esemény, kötelező. És kettő, ami akárhogyan is sikerül, nekem kihagyhatatlan lesz:

Alfredson a káprázatos Engedj be! után átugrik Angliába, na meg Magyarországra(!) a Tinker, Taylor, Soldier, Spy kedvéért. Erre mit lehet mondani: Le Carré zseniális regénye, a Karla-trilógia első darabja, Smiley szerepében Gary Oldman... Még ha nehezen is tudom elképzelni egy mondjuk 100 perces filmben, de a készítők reményt adnak arra, hogy az élmény (még ha nem is a könyvvel felérő, de) meglesz.

The Grandmasters, Bruce Lee tanítójának, Yip Mannek az élete. Wong Kar Wai rendezi? Tony Leung és Zhang Ziyi a főszerepekben? Koreográfus Yuen Woo-ping? Lao tian ye! Ez valami állat lehet, vagy őrült, vagy érthetetlen, vagy zseniális.